a legnagyobb adomány, hogy volt, van vagy lesz történeted, elkezdte neked valaki, és te meg befejezheted, vagy befejezi az isten

Jónás Tamás

Az ablak négyzetét sok összehajló nyírfa gallyzűrzavara tölti ki, miközben tudom, hogy minden fa szabályos, mit tagadjuk: algoritmikus, a vesszők, gallyak között nem találok rendet, nem tudom, melyik melyik fához tartozik, egyik a másiknak folytatása, elágazása-e, még abban sem látok rendet, melyiket mozgatja a szél: talán a távolabbiakat, amelyek talán azért kisebbek, mert messzebb vannak, vagy ez sem biztos: amik közel vannak, olyan kicsik, hogy egyszerűen távoli-kicsinek értelmezi félre a szemem, mindegyiket egyformán tisztán látom, mindegyik szürke vagy fekete, mindegyik hóparókás, csupa rejtély, csupa véletlen, csupa fa, csupa ég, mert mind mögött ott a tejszínű, téli ég, és mind körül ott az ablak, keret, a létezésem egyszeregye, a földi földalatti pincerendszerek unalmas kiszámíthatósága, az idő, és valahol ebben a színielőadásban ott kell, hogy legyen isten is, az elmének, minden ajtót az elme nyit ki, ami látszik, csak káprázat, hogy az elme végre magához térjen, vagy térjen el magától, ne nyúljon többet magához, hagyja abba az örökös onániát, lobbanjon, nyíljon ki, ne lásson többé semmit, csak amit ő teremt, a valóságot, mert a valóság, ugye, nincs, meg kell teremtődnie az ész, a tudás, az isten, az isten leszármazottjai által, általunk, és ezt nem teszi meg helyettünk senki, nekünk meg végképp senki, isten se, hiszen ő sem van, csak teremthető, de már túl minden érthető szón és színen és mozdulaton, isten valami más, ige, vagy ami nagyon valószínű: isten történet.

Jónás Tamás (1973) Budapesten él. A kortárs magyar irodalom jelentős alakja.