gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom

Szabó Magda:
Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.

És egy regényrészlet:

Megmaradt Szobotkának
Szabó Magda
(részlet)

Szobotka Tibor - Szabó Magda: Megmaradt SzobotkánakKettesben vagyunk, valami mérkőzést közvetít a tévé, az egész folyosó a képernyő előtt ül, üres a szobánk. Lázas, előzőleg megnéztem táblát az ágy lábán, láttam a lázgörbét, a pulzusszámot, a tegnapinál megint alacsonyabb tenziót, bár ne értenék minden orvosi jelzést.

„Nemsokára itt hagy” – gondolom, s hirtelen rám tör a teljes iszonyata annak, ami elkövetkezik. Letérdepelek elé a kőre, mellé nem ülhetek: balján a fal, béna felén a deszka, csak térdelhetek előtte, s ráhajtom a sok intravénás injekciótól feketére bevérzett, mozdulatlan jobbjára a homlokomat. Elkezd ömleni a könnyem, nem érdekel, nem látja senki, ő meg alszik. Aludt valóban, és mégis felrezzen, ahogy sírni kezdek, pedig némán sírtam, nem hangosan: megérezte, s egyszer csak ott volt ép balja a hajamon. Felemeltem az arcomat. Akkor már napok óta a régi szemével nézett, amikor magánál volt, ha pillanatokra is; azzal ismerte fel Annát, az egyetlent, akit beengedtem hozzá, aki mindig oldani tudta lelke dermedtségét, némán, mosolygó szemmel elköszönt tőle: kőpillantását, akárcsak szája mozdulatlanságát, sikerült feloldaniuk az injekcióknak. A régi csupa értelem, csupa szeretet pillantás sugárzott rám megint, ép balját levette a fejemről, s jelezte, menjek hozzá még közelebb. Felálltam, lehajoltam, magához húzott, a mellére vonta az arcomat, megcsókolt. Az arca tüzes volt, orra, ajka jéghideg. Akkor szólalt meg, háromszor egymás után nagyon pontosan és nagyon hangosan azt mondta: „Ne! Ne! Ne!”

A három tiltószó kottázható volt. „Ne sírj, fáj hallanom!” – mondta az első. „Ne tarts vissza, eressz el!” – kért a második. És a harmadik! „Ne tűrd, hogy méltatlan roncsként is életben tartsanak!” Arcom a mellén, lehunytam a szemem, de tudom, ő mit lát az én fejemen át: nyálkaelszívó műszert, az oxigénpalackot, a vérnyomásmérőt, mindent, amiből elég volt, amit nem akar elviselni már, és azt is tudtam, hogy ez most a búcsú, és hogy nem hallom a hangját soha többé. Lélegzete hirtelen megváltozó ritmusa éreztette meg velem, ismét eszméletlen, csak erre a három szóra volt még ereje, mire ismét felegyenesedtem, már aludt. […]

Péntek volt, hat óra, hogy eljöttem a kórházból, otthon holtfáradtan beestem a fürdőszobába, letéptem a ruhát, beálltam a zuhany alá. Éppen szárítkoztam, mikor a telefon megszólalt, a frottír köntöst cibáltam fel vizes testemre, úgy léptem ki a hálószobába. Ezekben a napokban szinte minden beszélgetés, amit bárkivel folytattam, gyötrelem volt, egész mivoltom tiltakozni kezdett, nem szabad felvenni a kagylót, ne tegyem. A csengő nem békélt, csak álltam, néztem a telefont, nem nyúltam utána, míg csak világossá nem vált, hogy az, aki hív, nem fogja abbahagyni. Az volt a legiszonyúbb, hogy tulajdonképpen tudtam, ki keres, és mit fogok hallani, és azt is, hogy míg ki nem mondják, addig az a valami nincs, addig még minden úgy van, mint eddig. Összeszedtem magam, felvettem a kagylót. „Ambrózy doktor” – hallottam, aztán csend lett, hallgattunk pár másodpercig mind a ketten. Annyit kérdeztem: „Mikor?” „Most – felelte. – Szívödéma. Nem tartott tíz percig sem. Mire észrevette volna, már odaát volt. Szeretném, ha be tudna jönni holnap reggel.” „Köszönöm, hogy felhívott” – feleltem illedelmesen, aztán csak álltam, és akkor is szorítottam még a kagylót, amikor ő már letette. Sötét volt, kinéztem a kertbe, láttam, a szomszéd házakban bekapcsolták a televíziókat, körös-körül világosak voltak az ablakok.

A teljes mű (Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának) itt olvasható: Digitalizált szövegek (PIM)

Szabó Magda életrajza (1917–2007)

(Írta: Kabdebó Lóránt)

(1917. október 5-én született Debrecenben, 2007. november 19-én hunyt el Kerepesen. Érettségi vizsgáját 1935-ben tette le Debrecenben, 1940-ben a debreceni egyetemen szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. Ugyanebben az évben kezdett el tanítani is: két évig szülővárosában, majd három évig Hódmezővásárhelyen dolgozott. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa 1949-ben történt elbocsátásáig.
Az irodalom szinte minden területén kipróbálta tehetségét, indulásakor verseskötetekkel jelentkezett, később regényeivel vált híressé, s színpadi művei is sikereket arattak.
1947-ben házasságot kötött Szobotka Tibor (1913–1982) íróval. Ennek emlékeit Megmaradt Szobotkának (1983) című könyvében írja meg. Ebben az időszakban írja meg első versesköteteit, majd 1949-től a kényszerű hallgatás időszaka következik: 1958-ig nem publikálhat, az ebben az időszakban alkotott műveit csak később adják ki. Ekkortól datálható áttérése a regényírásra.
Az 1958-as Freskó és az 1959-ben megjelent Az őz című regényei hozzák meg számára a szélesebb körű ismertséget. 1959-től szabadfoglalkozású író. Sorra követik egymást művei, melyekben a lélektani regények hagyományait is hasznosítva formálja meg jellegzetes alakjait. Önéletrajzi ihletésű munkái az Ókút (1970), valamint a Régimódi történet (1971), melyekből nemcsak az alkotásban szemléletét formáló gyermekkori hatásokról kaphatunk képet, hanem érzékletesen, kordokumentumként is hitelesen számol be a korabeli Debrecen múltjáról és mindennapjairól is.
1985-től öt éven át a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke.  1993-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává, 2001-ben a Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták. 2003-ban elnyerte a Femina francia irodalmi díjat Az ajtó című regényért. Az Európai Tudományos Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt, Debrecen városának díszpolgára. Forrás: PIM