a legnagyobb adomány, hogy volt, van vagy lesz történeted, elkezdte neked valaki, és te meg befejezheted, vagy befejezi az isten
Pilinszky János
Francia fogoly
Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
Pilinszky János (Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb, katolikus érzésű magyar költője.
A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.
Értelmiségi családban született Budapesten. Édesapja, Pilinszky János mérnök és jogász volt, aki harcolt az első világháborúban, majd annak befejeztével egy budapesti postán helyezkedett el, később posta-főfelügyelő lett, gyomorfekélyben halt meg 1937-ben. Édesanyja, Baitz Veronika is a postán dolgozott, és önkéntes ápolónőként vett rész a háborúban.
A Cukor utcai elemi iskolában (1927–1931) kezdte tanulmányait, majd a budapesti piarista gimnáziumban (1931–1939) folytatta.
Ott érettségizett 1939-ben. A középiskola befejeztével a Pázmány Péter Tudományegyetemen a jogon kezdte, majd a bölcsészkaron, magyar–olasz–művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben befejezte, de diplomát nem szerzett.
Első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia nevű lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 novemberében behívták katonának. 1945 februárjában került a németországi Harbach faluba, ahol – itt és más lágerekben betegeskedve – megláthatta a koncentrációs táborok szörnyű világát, ami meghatározta egész életét és a költészetét. 1945 őszén térhetett vissza szülővárosába. 1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője volt, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportulásaihoz. Az utóbbi és a Magyarok közölte verseit. Első verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban, mellyel a következő évben Baumgarten-díjat kapott. 1947–1948-ban római ösztöndíjjal több hónapot Olaszországban töltött. 1949-től nem publikálhatott. Ez idő alatt verses meséket írt, és egy ilyen típusú könyvvel (Aranymadár) térhetett vissza az irodalmi életbe. 1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna színésznőt, de néhány hónap múlva el is váltak. (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált, ahol újból férjhez ment, de Pilinszkyvel mindvégig jó barátságban maradtak.) 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.
Pilinszky János sírja Budapesten. Farkasréti temető: 22-1-94. Rétfalvi Sándor alkotása.
A hatvanas évek elejétől többször utazott Nyugat-Európába (Lengyelország, Svájc, Belgium, Újvidék, Bécs, London, Róma), főleg Párizsban töltött hosszabb időt, sőt még az USA-ba is eljutott. Nővérének 1975-ös öngyilkossága is talán hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem írt több verset. A hetvenes évek végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka. 1971-ben József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában házasságot kötött. Második szívinfarktusának következtében hunyt el hatvanéves korában. A halál váratlanul érte, tele volt tervekkel. 1981. június 4-én hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
Forrás: Wikipédia
Halmosi Sándor
Gyümölcsoltó Boldogasszony
Hát itt állsz megint szénaillattal a
hajadban és vársz valakire, aki ellopja
tőled ezt a várakozást és visszaadja
lábaid nyomát a világnak. Nézz körül,
kis csapások és letaposott fű mindenütt,
a te utadon jártak már mások, édes
társaid neked ők valamennyien. És meg-
álltak ők is, talán éppen ott, a tetőn, és
elképedtek mind a maguk bolondságán.
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom
"Utolsó szavad ez?"
Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Ágh István
Gyógyító
Doktor,
a boldog végelgyengülést nem hiszi senki.
Van rá okunk elég.
Apánk fuldokol, anyánk sír-rí,
teleholdig nő a vérnyomása.
Nagyanyánk testét gaz verte föl, a rák,
ma boldog asszony, rózsa fölötte, s gyep.
Nagyapánk csontja idegen földön
elszuvasult mielőtt születtünk.
Tizedelésnél rosszabb,
sunyibb halál,
nem hull le annyi csillag egy év alatt,
mint ahány embert közülünk kivégez
rák, vaskerék, bomba és idegbaj.
Te mentőangyal élet halál között,
aranyfogakkal nézzél,
mindíg nevess, mindíg okos légy,
mindíg higgyünk,
megfizetünk tömjénnel, arannyal,
mert nem akarunk menni idő előtt,
utáljuk a fogfájást, görcsöket,
jutott elég rövid életünkben,
ajtód előtt sorban állunk,
védj meg.
Feléd rajzunk,
tapossuk udvarod, ellepjük házad,
ülőhely sincs,
padon, széken, korláton annyi ember.
Csikket nyomunk a virágcserépbe.
Rádhordjuk
kínunk verejtékszagát, szemérmünk titkát,
ruháink belsejét,
botrányaink és butaságaink történetét,
panaszunk imáját.
Megrozsdásodnak szép szerszámaink,
ablakaink kosztól homályosak,
éhesen nyöszörögnek a disznók,
elhanyagolt fiaink kóborolnak,
ha nem segítesz,
ruhás árnyunk marad, beáll szánkba a csönd,
fekete pokol,
kedveseink húzhatják a gyász
ezüst igáját.
Szűgyi Zoltán
Pillangóvers a zuhanásról
Hirtelen zuhan.
Nem szólal meg. Nem kiált.
Tengerbe szakad.
Item
Gyümölcse érik. Ősz hűs záporában
tövisét emészti.
Szűgyi Zoltán költő 1953. szeptember 9-én született a néhai jugoszláviai Adán (Vajdaság). 1991-ben települt át Budapestre.
Bővebben: Onagy Zoltán interjúja az Irodalmi Jelen honlapján
Benned nézem magam már, mint tükörben
szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes
Radnóti Miklós
Alkonyi elégia
Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.
Kristályban fürdik az édes, telt üresség.
...szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
Van perc, mi nem úszik el a folyóban.
A 24. ÓRÁBAN
,,jutányosan
marasztaló...”
megkezdődött a visszaszámlálás
a gyógyulásnak különböző módozatai ismeretesek
számomra mától a kémia szent és én sérthetetlen
tudom amit tudok és mondani sem kell
csapataink érdekvadászként harcban állnak
nem vagyok egyedül ebben a küzdelemben
mögöttem áll megtagadott múltam
előttem kitaszított jelenem
egyszerű beadvánnyal élek a felsőbbrendűséghez
hadd éljek az egyre kevésbé lírai lehetőséggel
most meghintáztatjuk ezt a kevély fiút
hadd érvényesüljön a Gondviselő körülírt hatalma
az agyból elindult kis akarnokok irányítják
a forgalmat valami elkerülhetetlen felé
váltságdíj nélkül nincs szabadulás
ezért szerénytelenül felajánlom magam
fogadj el zálogul magam helyett is
szolgádnak
a jó szolgálat alól senki sem kaphat
felmentést
szorosabbra hurkolódik a kötelék
tarts meg az engedetlenség követének Uram
sok még az egyenlítősdi
kiegyezésre nem sok az esély
az életbemenők is Téged üdvözítenek
bár barbárok állják körbe a városfalakat
hajnalban mégis megsimogatott
a remény...
Mózsi Ferenc (1947-2007) magyar költő.
Bővebben: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/653
Rakovszky Zsuzsa
Udvariassági látogatás
Csak próbálnék mozogni, levernék valamit:
szobanövényt, kitömött madarat,
hócukros, mélykék téli éjszakát
karácsonyi lapon, lucskos bonbont ezüstpapírban.
Csak próbálnék levegőt venni, elrepedne
a lámpabura, a váza, a porcelán
cica: egy gyermeteg, poros szüzesség
relikviái…
Csapzott konty, a viszontlátás örömétől
egy kicsit eszelősen kancsító nagy szemek…
Vastag pulóverekben a vézna női test:
elkonspirált betegség, szende csipkék,
mentőláda, fürdőhabillat…
Csuklómon simogató polip-ujjak,
kövesgyűrűben vádló kék tekintet.
Zsibbadt vagyok: recsegve, mintha
gyufásdobozban cserebogár kaparászna…
Nagy, dermedt epreket kapok, üvegtányérkán, kiskanállal.
Miért nem vagyok jó? Kerek tükörben,
képzelt helyeslésben csodálhatnám magam:
hajam aranyszín ellenfényben millió
finom rugó, kötényem ezer szelíd erénytől:
elvont rózsáktól duzzadoz…
Mért nem vagyok szégyentelen? Sajnálkozó
grimasz, széttárt karok…
kinn mély lélegzet, jól végzett bűntény után.
De csak a kattogó örökmozgó, a két
végpont között ingázom émelyegve:
„Legközelebb is, hogyne, persze…”
Halmosi Sándor
Judit kisasszony
ma megint magával álmodtam, képzelje, de ne
lepődjön meg ezen, mostanában gyakran kapom
ilyen végzetes fordulaton magam, nézem, ahogy
eteti a manókat, vesződik a bakákkal, abrakol,
fektet, vagy csak ül a faszéken és bűvöli hosszan
a bajcsináló holdat, miközben azon tűnődik, mi
lesz a lepkével. Mert ugye a lepke a levegőé, a
vadvirág a földé, de a föld démonai ijesztőek,
mondja, és igaza is van, ám valahogy mégis
mosolyognom kell álmomban, mert azt is hallottam
magától, hogy a vadvirág színe bíbor és ciklámen,
hogy is lehet ez ijesztő, kérem, még maga sem
gondolhatja komolyan, valami mindig akad, mi
elfeledtet időt, teret, elveket, ez a vak világ a
valóság, látja, és e démoni erők is, amivel egymás
álmába hatolunk, hogy ne ázzunk, hogy onnan
tereljük az égre lelkünk nyájait
láng eszter
egy hívő katolikusnak a szeretetről
és hiába jársz naponta templomba
hiába énekled a zsoltárokat áhitattal
hiába gyújtasz gyertyát a Krisztus emlékére
hiába imádkozol és gyónsz áldozol
ha szívedben érzéketlenség honol
gondolataid tisztátalanok és érzékeid
füvektől alkoholoktól sekélyes
olvasmányoktól vagy lustaságtól tompák
soha nem találkozol Istennel és az ő
szentséges kegyelme soha nem terjed ki reád
Bútorok
Mottó: A világon a munkanélküliek száma harmincmillió.
1.
Feketék,
fényesek.
Gömbölyűek,
símák.
Tükrön, parketten villog a fény.
Az ébenfa-zongorán virág.
Pompásak, fényesek, feketék,
gömbölyűek, szögletesek, simák.
Bútorok,
gyönyörű bútorok.
Szőnyegek,
szőnyegek,
perzsák és törökök,
süppedők, puhák:
gyönyörű bútorok közt gyönyörű szőnyegek.
2.
Az esti csatakban csapatok
gyűlnek.
Ballagó csoportok, hallgató csapatok gyűlnek.
Kapuk alá húzódnak, leülnek, imbolyognak,
egyre többen gyűlnek, egyre többen gyűlnek, gyűlnek.
Egyre többen
gyűlnek.
Rongyosak, subásak.
Ázottak, kormosak.
Sötétek, soványak.
Gyűlnek.
Ülnek körben, állnak a ködben,
egyre többen egyre többen
gyűlnek.
Valaki mordul:
Bútorok.
Ketten zümmögnek:
Bútorok.
Hárman morognak:
Fényesek, feketék,
gömbölyűek, símák.
Négyen zúgnak:
Tükrön, parketten villog a fény,
az ébenfa-zongorán virág.
Valamennyi morajlik:
Szőnyegek, szőnyegek,
perzsák
és törökök, süppedők,
puhák,
gyönyörű bútorok közt
gyönyörű szőnyegek!
Kiáltás:
Bútorok!
Ordítás:
Bútorok!
Üvöltés:
Bútorok, bútorok!
gyönyörű szőnyegek!
gyönyörű bútorok!
3.
Bútorok.
Nyersek és fehérek.
Deszkából ácsoltak.
Szürkék és fehérek.
Gyalultak, fakultak,
hasadtak, szegények.
A padló:
deszkák és gerendák
szálkásak, piszkosak,
szürkék és kemények.
Gyalultak, fakultak,
korhadtak, szegények.
A nő súrolja a padlót s a bútorokat.
Véresre marta kezét a lúg.
Kezébe szálka szaladt.
A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Véresre marta kezemet a lúg!
A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Kezembe szálka szaladt.
A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Gyermekem lesz nemsokára,
nehezen hajolok, nehezen súrolok.
Gyermeket szülök nemsokára.
A férfi:
Add a fejszét!
A nő:
Szeretlek
-:
Add a fejszét!
-:
Már nem fáj a kezem.
-:
Add a fejszét!
-:
Kicsi fiunk lesz bizonyára.
-:
Add a fejszét!
-:
Boldog vagyok.
Boldog vagyok.
-:
Add a fejszét!
Köpenye alá rejti a fejszét és kiront az ajtón.
4.
Csatakos utakon csavarog,
fejszével a hóna alatt.
Innen is, onnan is hozzászegődnek
fejszével a hónuk alatt.
Kapuk alól, sötét zugokból szegődnek hozzá
fejszével a hónuk alatt.
Szorongva, tolongva gyűlnek.
Hömpölygő csoportba, gomolygó csapatba
gyűlnek,
egyre többen, egyre többen gyűlnek
fejszével a hónuk alatt.
Kopottak, subásak,
ázottak, kormosak,
sötétek, soványak,
gyűlnek,
állnak körben, ülnek a ködben,
egyre többen, egyre többen
gyűlnek
fejszével a hónuk alatt.
5.
A férfi szól:
Bútorok.
Nyersek és fehérek,
hasadtak, szegények.
Mind:
Bútorok.
Pompásak, fényesek, feketék.
A férfi:
Szürkék és gyalultak,
deszkából ácsoltak,
szürkék és fakultak.
Mind:
Gömbölyű bútorok, bútorok,
gyönyörű bútorok.
A férfi:
A földön deszkák,
szürkék és kemények,
szálkásak, piszkosak,
korhadtak, szegények.
Mind:
Szőnyegek, perzsák és törökök,
süppedő szőnyegek!
A férfi:
Véresre marta kezét a lúg.
Moraj:
Kezébe szálka szaladt.
A férfi:
Gyermeke lesz és nehezen hajol.
Moraj:
Súrolja a padlót s a bútorokat.
Kiáltás,
harsogás,
üvöltés:
Kezébe szálka szaladt
Kiáltás,
harsogás,
üvöltés,
bömbölés:
Itt vagyunk, itt vagyunk, fejszével a hónunk alatt!
Rajta! Előre!
Rajta! Előre!
A kapu döng.
A kapu beszakad.
6.
Zuhog a fejsze: a bútor recseg.
Tapod a csizma: a szőnyeg hasad.
Bútorok, feketék, fényesek, simák: roncs, roncs.
Szőnyegek, perzsák és törökök, puhák: rongy, rongy.
Tükrök: cserepek,
bútorok: forgács,
szőnyegek: cafat.
A parketta romlik, a négy fal omlik,
az ébenfa-zongora négybe szalad.
Bútorok,
fényesek, feketék,
gömbölyű bútorok,
gyönyörű bútorok
halomra hasadnak,
szilánkra szakadnak
harmincmillió fejsze alatt.
Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő
Bővebben: Wikipédia
Utolsó kommentek
Pilinszky János: Francia fogoly
Pilinszky János: Francia fogoly
Pilinszky János: Francia fogoly
Pilinszky János: Francia fogoly
Pilinszky János: Francia fogoly